Egy.

Ma 1 éves a blog. Tapsvihar és fanfárok. Csirió rátok, hogy olvassátok, csirió az életre, hogy állandó történés alatt áll, csirió rám, hogy valahogy mindig minden esemény középpontjában állok, így nagyjából folyamatosan tudok valami olvasnivalóval szolgálni.

Írhatnék most valami hangzatos áttekintést erről az évről, de nem fogok, mert aki valamiről lemaradt, az pörgesse vissza a blogot. Én is megtettem pár napja és eszembe jutott egy történet, amit nem mondtam el akkor, de még mindig libabőrös leszek tőle, amikor csak eszembe jut.

Azért fogom elmesélni, mert a karantén 8468952799. napján már imádjuk magunkat sajnálni és rettenetesen sajnáltatni is.

Igen. Én is.

Pl amikor épp azon nyígok, hogy mennyire kiszöktetném már azt a francos Buksit, vagy ki és éppen miért hiányzik annyiranagyon, vagy fszm, hogy a múltkori vásárlásnál nem vettünk koktélparadicsomot és legközelebb csak egy hét múlva megyünk újra, akkor többek között emiatt is, virtuálisan ugyan, de felköpök és aláállok, csak hogy tudjam, hogy mi is az igazi gond az életben és mi a picsogás, vagy a rinyálás, amiért azért nem kell a szomszédba mennem.

Szóval, amikor Lujzi született, 2 hetet kellett a kórházban töltenünk. Mivel első pillanattól a koraszülött osztályon volt, akárhogyis vergődtem (nyílván vergődtem, nem is akárhogy) a fizetős 1-2 ágyas szobáért, mindig kedvesen, de határozottan visszazavartak a francba a 6 ágyasba, mert a kórházi protokoll szerint csak az kaphat ilyen szobát, akivel a gyereke is ottvan. Hát köszi. Nem volt elég, hogy nincs velem, még “büntibe” is vagyok miatta. Pontosabban a hiánya miatt. Pompás volt ez a 6 ágyas, szó se róla. Kb 3 garnitúra anyukát fogyasztottam el ez idő alatt. Az első csapatban nagyjából hasonló kaliberű csajok voltak, mint én. Mindenki tök cuki volt velem, öntötték belém a lelket, mert nagyon sokat sírtam az elején, nyugtatgattak, hogy minden ok lesz az én kisbabámmal is, meg olyan talpraesettnek tűnök (talán amikor épp nem sírtam?!), menni fog minden, az akkori óriás dráma ellenére is. Aztán szépen hazaengedtek mindenkit, volt pár üres nap, én meg egyedül maradtam abban a bazi nagy, irtó retro kórteremben. Tudom, hogy nekem semmi se jó, de az meg rohadt unalmas volt. Aztán hirtelen megteltünk megint. A 2. csapatból a mellettem fekvő anyukán kívül szinte senkire nem emlékszem. Rá is csak azért, mert irtó jól szórakoztam rajta, igazi faék egyszerűségű, nagyhangú, de nagyon jószándékú csaj volt. Aztán pár nap alatt újra kiürültünk. Végül jött a 3. csapat. Na az már meredek volt. Szinte mindenki gyereke koraszülött volt. Egyszercsak jön egy apró lány egy nejlonszatyorral a kezében, látszott rajta, hogy nagyon elveszett. Kérdezi, hogy ez e a 8-as szoba, mondom persze, gyere csak és már faggattam is, hogy mi az ő szülési sztorija, hogy van a babája stb. Kiderült, hogy valami átmeneti otthonból jött, gyámság alatt áll egy betegség miatt, a gyerek apja meg drogfüggő, hónapok óta nem is hallott róla, de nemsokára jön az unokatesója, hoz neki enni, meg ruhát stb és a kórházból hozzá megy majd haza a gyerekkel, amint jól lesz. Estére tele lett a kórterem, (volt 23 éves 6 gyerekes anyukánk is…) én viszont repkedtem a boldogságtól, mert Lujzi egyre jobban volt és belebegtették hogy mehetek vele a gyerekosztályra, hogy megtanuljon a szonda után enni és ha minden klappol, pár nap múlva akár mehetünk is haza. A látogatási idő legvégén betoppant az unokatesó, de szinte semmit nem hozott egy gyroson kívül, így mi adtunk neki mindent, ami szülés után egy nőnek kell. Aztán feltűnt, hogy a kórházi védőnő nem csak a kötelező 1 csekkolásra jön, hanem naponta többször is, a lány pedig egyre idegesebben hívogatja azt a bizonyos unokatestvért, sikertelenül. 2 napig próbált telefonálni szegénykém zokogva, de nem vette föl neki, nem jött be többé, nem írt alá nyilatkozatot, a gyámja szintén nem vállalt felelősséget, így 3. nap a gyámhatóság elvette a gyerekét. Ott ültem az ágyam szélén és rettenetesen elszégyelltem magam, hogy persze, az is irtó szar volt, ami épp akkor velem történt, de nem indult egy ligában ezzel. Az aznapi legnagyobb gondom kb az volt, hogy a gyerek apja, igaz, hogy csak 10 percre jön be kb, de épp melyik étteremből hozza az ebédemet, az új házamban milyen színű legyen a nappali fala, meg hogy a hiperszuper (és végül tényleg az is lett) önnálló életünket, amihez minden a rendelkezésemre állt, hogyan tervezzem meg.

Tehát, ennek tükrében bírjuk még ki még ezt a pár keserves, kenyérsütős, szobábanjógázós, sorozatnézős, home office-os,  inetnetről mindent megrendelős, online a barátokkal fröccsözős karanténnapot és örüljünk annak, hogy igenis jó helyre dobott le miket a gólya, mert persze, nekem is tele a tököm ezzel, de azért na. Valahogy csak kibírjuk…

(Jövő hét pénteken a karanténját hazahelyezős és pötit feloldós) Szandi&(favágó ebéd adagot megevős, emiatt bájosan kajakómában szuszogós) Lujzi