Vasárnap lettem 33 hetes terhes. Tehát az irtó okos kismama alkalmazásom szerint: 7 hét, 49 nap, 1 176 óra, 70 560 perc és 4 233 600 másodperc van hátra a Lujziig, de ugyan, ki számolja?!
Kb fél évvel ezelőtt még azt hittem, hogy ilyenkorra rettenetes vastag bokával, áhitatosan ülök majd a púderrózsaszín-halványmentazöld-szürke-fehér kombinációjú csodaszép gyerekszobában, undorítóan boldog és önelégült leszek, valamint épp az utolsó utáni simításokat végzem, hogy tökéletes legyen minden. Hát… Egy. Nagy. Lófaszt. (csak, hogy a szofisztikáltság csimborasszója maradjak továbbra is)
Ülök a laptop mögött és a mai napot tulajdonképpen egész jónak ítélem meg. Ma még csak egyszer sírtam, reggel, de azt is csak azért, mert rosszat álmodtam, tegnap meg asszem csak kétszer, amiből az egyik azért volt, mert megláttam a férjem új telefonháttérképét, amin az ölében ülő „nőt” ölelgeti. Bazdmeg. Köpni nyelni nem tudtam. Durva gyomros volt ez is, de már egész hamar túllendülök az ilyeneken.
Szóval a fentebbi, idilli képből természetesen eddig egy bazi nagy 0 valósult meg. Fogalmam nincs, hogy pl a kiságyat elkezdjem-e összeszerelni (nagy mozi lesz), mert jönnek-mennek az érdeklődők a házamban és azt sem tudom még, hogy a kórházból ide jövünk-e haza, vagy már az új házba. A falak fehérek és sivárak maradtak, mert minek pingáljam ki, ha maradás esetén is csak napokról, vagy hetekről beszélünk? Játékok dobozban, ruhák zsákokban. Minden nap kinyitom a szoba ajtaját, aztán villámgyorsan vissza is csukom. Nyomaszt. Rohadtul.
A bokám hálisten nem vastag, meg magamhoz képest én sem, életem eddigi második legsikeresebb fogyókúrája a válással kombinált terhesség, bon voyage 15 kg. Ezért mondjuk nem haragszom. Talán csak ezért nem.
Tele vagyok viszont dühvel, mert életem legszebb időszakának kéne lennie ameddig várom(juk?) Lujzit, tele szeretettel, érzelmekkel, nyugodtsággal, magamra figyeléssel, ehelyett ILYEN SZAR MÉG SOSEM VOLT SEMMI. Február óta egyedül vagyok. Persze, fizikailag még ittvan, de mellettem/velem már nagyon rég nincs. Hiányoztak a bátorítások, a kedves ölelések, a simogatások és minden, amiért ilyenkor egy terhes nő felborult hormonháztartása sikít.
Talán így 7 héttel a vége előtt kezdi felfogni, rengeteg ordítozás és sírás után, hogy mit csinált, hogy tett tönkre ezzel teljesen és hogy érte el, hogy soha az életben mégegyszer senkiben ne bízzak meg annyira, mint benne. Lehet ezt majd még utólag meg fogom egyszer köszönni, mert így lesz garantálva, hogy ennél nagyobbat az életben ne tudjak csalódni. Viszont innen lesz szép felállni. Ahogy világossá váltak számomra is a megalázó részletek ebben a sztoriban (mint kiderült, amúgy rengetegen tudtak róla, de hát hogy mondjuk el egy terhes kismamának?) az én védekezőmechanizmusom az lett, hogy tele lettem tervekkel. Kb 10 perc alatt betábláztam az elkövetkező 3 évemet és kreáltam egy újraépítési tervet magamra is. Egy Szandi 2.0-ra. Deluxe verióra. Csomó olyan dolgot fogok megvalósítani, amibe eddig bele voltam kényelmesedve ilyen-olyan okoból kifolyólag, mindamellett pedig első és legfontosabb feladatként mindjárt anya leszek, ami egy egész életre meghatározza a mindennapjaimat. Ez éltet, szemellenző rajtam és oldalra sem nézek inkább, mert az út mellett még mindig egy csomó mocsok van, amiről egyátalán nem akarok már tudomást szerezni.
Üdv,
Szandi és 3/4 Lujzi
…. rengetegen tudtak róla….
Ez mindent elmond róluk. Sajnálom, hogy ennyi “emberben” csalódnod kellett.