Tegnap a blog történetében először olyan dolog történt, ami eddig még soha és garantálom, hogy az életben mégegyszer nem is fog. A #negyvenharmadik bejegyzés törlésre került, amit egy nagyon komoly tárgyalási alapnak tekintettem és szemrebbenés nélkül olyat kértem érte, ami miatt megérte. Így is égtek a vonalak, dőltek az üzenetek, pedig kb 2 órát élt az egész.
Az, hogy időnként az ember kiadja dühét, főleg, ha a kiváltó ok döbbenetesen pofátlan és vérlázító, azt gondolom, hogy az én normális működésem alappillére. Van aki fut, van aki csipkét ver, van aki másokon tölti le, van aki orrvérzésig szív, vagy hányásig iszik, van aki terapeutához rohangál, hogy megkönnyebbüljön. Nekem írnom kell róla. (Mondjuk az is jól jött, hogy Valaki, aki történetesen ugye pszichológus, tegnap este 2 olyan tűpontos kérdést tett föl, aminek megválaszolásával helyre állt a rend bennem ismét.)
Szóval, ez az erős január 2. ismét igazolt abban, hogy az égegyadta világon semmi mással nem fogok foglalkozni, mint hogy az én lelkem rendben legyen. Mert, ha én rendben vagyok, a gyerek is rendben van. Ő még mindig rám reagál folyamatosan. Akkor mosolyog, ha én is, akkor nyugodt, ha én is. Ha Ő rendben van, akkor az életem legfontosabb feladatát jól látom el és baromira nem érdekel, hogy ki szerint milyen elvárásoknak kéne megfelelnünk.
Lujzi a legfontosabb szövetségesem egész hátralévő életemben. Én sosem fogok már úgy kezelni egy konfliktust, hogy meghunyászkodom, vagy nem a szívem szerint cselekszem. Én nem meccselek, nem játszmázom. Bízom benne a lányom se fog. És ezt nekem kell megtanítanom neki ❤
Buddha Szandi & kisBuddha Lujzi
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: